Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 38 találat lapozás: 1-30 | 31-38
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Klebelsberg Kunó

1996. november 16.

Klebelsberg Kunó Pécska szülötte, kultuszminiszter volt. Nagyvonalú kultúrpolitikát folytatott, ösztöndíjak és intézetek alapításával megszervezte a magyar szellemi élet külföldi kapcsolatait. Számos népfőiskolát alapított. A magyar történelemtudomány igazi mecénása, nevéhez fűződik a Magyarország újabbkori történetének forrásai című forráskiadvány sorozat megindítása. Mindennek ellenére az 1962-ben kiadott Új Magyar Lexikon reakciós kultúrpolitikusnak minősítette. - Az EMKE és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének rendezésében nov. 16-án Aradon és Pécskán Klebelsberg Kunó emléknapot tartottak. Aradon tudományos ülésszak kezdődött, melyet Matekovits Mária megyei EMKE-elnök nyitott meg. Az előadók között volt Gyulay Endre szeged-csanádi püspök és Egyed Albert művelődési minisztériumi főosztályvezető, a Határon Túli Magyarok Főosztályának vezetője. Ugyanezen a napon Pécskán, szülőfalujában a római katolikus templom falára Heinrich József plébános, főesperes elhelyezte a Klebelsberg Kunó-emléktáblát, Grünwald Ernő kőfaragó alkotását, majd Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége elnöke és dr. Kötő József, az EMKE ügyvezető elnöke méltatta az esemény jelentőségét. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 15./ RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), nov. 18., 911. sz./ Gróf Klebelsberg Kunó /Magyarpécska,1875. nov. 13. - Budapest, 1932. okt. 11./, 1922-1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszter.

2000. április 18.

Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos hivatalának legnagyobb tervei között három szobor felállítását említette: a Gellérthegy oldalában Szent István-szobor készül, s Esztergomban is az államalapító alakját faragja márványba Melocco Miklós. A győri székesegyház elé egy Madonna-dombormű kerül, ez Szervátius Tibor alkotása. A kormánybiztosi hivatal által kiadott program szerint csak Szent Istvánról ötvenöt köztéri alkotás emlékezik majd, de készül szobor Szent Lászlóról, Géza fejedelemről, Szent Gellértről, Pázmány Péterről, Kálvinról, Mindszentyről, Szent Margitról, Kossuthról, Tinódi Lantos Sebestyénről, Vörösmartyról, IV. Lászlóról, Klebelsberg Kunóról és Antall Józsefről is. A kormány több, mint húszmilliárdot költ a millenniumi rendezvényeire. /Ötvenöt Szent István szobor és emlékmű épül. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 18./

2000. november 8.

Nov. 11-én Pécskán felavatják gróf Klebelsberg Kunó /Pécska, 1875. nov. 13. - Budapest, 1932. okt. 11./ szobrát, születésének 125. évfordulóján. A rendezvény Klebelsberg Kunó megidézésével kezdődik. T. Molnár Gizella, dr. T. Kiss Tamás és dr. Tőkéczki László tart előadást. Gyulay Endre szeged-csanádi és Roos Márton temesvári megyéspüspökök szentmisét celebrálnak, majd Pokorni Zoltán magyar oktatási miniszter mond szoboravató beszédet. A szobor és az emlékplakett Jecza Péter temesvári szobrászművész munkája. Klebelsberg Kunó 1922 júniusától 1931 augusztusáig a volt kultuszminiszter. 1922-től a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli, 1924-től igazgatótanácsi tagja. 1917-től haláláig elnöke a Magyar Történelmi Társulatnak. - 1922-ben vallotta: "A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá." Meghirdette a népiskola-építési akciót, öt év alatt ötezer népiskolai objektum épült fel Magyarországon. /Nagy István: "Eszmények nélkül nem lehet élni; illúziókban nem szabad élni." /Szobrot kap Klebelsberg Kunó, Pécska szülötte. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./

2001. január 9.

Ritkaságszámban menő könyv látott napvilágot 2000 legvégén a temesvári Triade Interart Alapítvány kiadásában s a kolozsvári IDEA Design & Print cég gondozásában: Jecza Péter szobrászművész reprezentatív, román és német nyelvű életmű-albuma, a 62 éves képzőművész több mint négy évtizedes alkotópályájának summázata, körültekintően dokumentált és gazdagon illusztrált leltára. Az album 256 oldalán fellelhető a kivételesen termékeny temesvári szobrászművész szinte valamennyi alkotásának eltérő méretű és változatos technikával készült reprodukciója. A könyv szerkesztője, Sorina Ianovici-Jecza a Sepsiszentgyörgyön született és nevelkedett művész 660 alkotását katalogizálta időrendi sorrendben, pontosan feltüntetve minden egyes szobor méretét, anyagát, az öntött példányok számát s azok jelenlegi lelőhelyét. Az összegezéskor kiderült, hogy világ különböző égtájain a köz- és magángyűjteményekben 1700 olyan szobrot őriznek, amelyek Jecza Péter kezéből és műhelyéből kerültek ki. Jecza Péter Temesvárott a Nyugati Egyetem képzőművészeti karának professzora. Monumentális alkotásai, mell- és épületszobrai, arcmásai és domborművei Temesvár, Orsova, Sepsiszentgyörgy, Karánsebes, Lugos, Nagyszentmiklós, Kovászna, Bölön, Újszentes, Dálnok, Nagyajta, Pécska stb. köztereit, templomait, parkjait, emlékhelyeit ékesítik. Jecza Péter munkája többek között Kőrösi Csoma Sándor, Bartók Béla, Bolyai János, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Franyó Zoltán, Klebelsberg Kunó, Trefort Ágoston szobra. /Szekernyés János: Jecza Péter szobrászművész életmű-albuma. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./

2001. január 21.

A Caritas és Egyház, a temesvári egyházmegye Caritas-szervezetének folyóirata 2000 decemberi számában adta hírül, hogy gróf Klebelsberg Kunó (1875-1932), a két világháború közötti neves magyar kultúrpolitikus, kultuszminiszter szobrot kapott szülőhelyén, az Arad megyei Magyarpécskán. Jecza Péter temesvári szobrászművész alkotását tavaly november 11-én a templomkertben állították fel. A ünnepi szentmisét Gyulay Endre szeged-csanádi és Martin Roos temesvári megyéspüspök celebrálta 13 pap segédletével. /Klebelsberg Kunó szobra Pécskán. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 21./

2001. február 7.

Borsos K. László, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség megyei alelnöke a napokban beszámolt a szervezet 1996-os megalakulása óta történt változásokról. Elmondta: az RMPSZ-nek köszönhetően 1998-ban egyes tanárok részt vehettek a Bolyai Nyári Akadémia továbbképzésén, valamint magyarországi tanfolyamokon. 1999-től a Beszterce-Naszód Megyei Tanfelügyelőség is elismerte e módszertani továbbképzők hivatalos mivoltát. - A szervezet felvállalta a tankönyvek és munkafüzetek beszerzését, terjesztését, ezzel segítve a vidéki iskolák diákjait is. Januárban a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a magyar Oktatási Minisztérium jutalomban részesítette a Bethleni Iskolát. Borsos K. Lászlót munkásságáért december 20-án Gróf Klebelsberg Kunó díjban részesítette a magyar Oktatási Minisztérium. /Borsos Éva: Izmosodik a pedagógusszövetség. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 7./

2001. február 22.

Febr. 20-án Magyarpécska község elbúcsúztatta katolikus plébánosát, a püspökétől más beosztást kapott Heinrich József esperest. Egy évtizeden át olyan papja volt Pécskának, akinek nem volt magánélete, hanem csak közösségi. Százezer kilométereket tett meg Romániában és külföldön, hogy öregbítse Pécska jóhírét, hogy támogatást hozzon a helybélieknek vagy plébániájának. Minden évben gyarapodott valamivel a helyi katolikus közösség, a plébánia és a templom. Nyolc éven keresztül rendszeresen megjelent a plébánia által kiadott Pécskai Újság, és már több, mint öt év telt el azóta, hogy a plébánia kis klubjában bemutatták az első Pécskán kiadott, a község történelmét magyarul bemutató könyvet. Megalakult, és több mint 300 taggal működik a Kolping család, eredményes munkát fejt ki a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, a Mester János cserkészcsapat is pécskai, és az egyház-iskola kapcsolat is élő. 2000 őszén avatták Pécska első köztéri szobrát, a gróf Klebelsberg Kúnót ábrázoló szobrot. A templom falán Magyarpécska jeles szülötteinek, Ormós Zsigmondnak, gr. Klebelsberg Kunónak és Kálmány Lajosnak a márványtáblája van. A püspök Heinrich Józsefet a temesvári Gerhardinum katolikus líceum igazgatójának, az egyházmegye ifjúsági felelősének, az egyetemista fiatalság spirituálisának nevezte ki. /,,A szárnyaláshoz adjon neki erőt" = Nyugati Jelen (Arad), febr. 22./

2001. május 29.

Május 26-án tudományos ülésszakkal egybekötött szoboravató ünnepséget tartottak Buziásfürdőn. Klebelsberg Kunó, az Arad megyei Pécska szülötte után Buziásfürdő jótevője, Trefort Ágoston egykori magyar kultuszminiszternek is szobrot állítottak a Bánságban. Jecza Péter temesvári szobrászművész alkotásának leleplezésén jelen volt Tőkés László református püspök, dr. Alföldi László kolozsvári főkonzul, dr. Meskó Attila, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese, Entz Géza, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma helyettes államtikára, Bálint-Pataki József, a HTMH főosztályvezetője is. /(Pataki Zoltán): Európainak és jó magyarnak lenni. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./ Buziásfürdő kisszámú, de lelkes magyarsága újra bronzszoborral fejezi ki háláját Trefort Ágoston (1817-1888) művelődéspolitikusnak, közgazdásznak és írónak, 1872-től 1888-ig volt vallás- és közoktatásügyi miniszternek, kinek a település fürdővárossá emelkedését köszönhette. Tőkés László püspök példaértékűnek nevezte két oktatásügyi miniszter és művelődéspolitikus örökségét: Klebelsberg Kunóét és Trefort Ágostonét. Az egyiknek Pécska község állított emléket, a másiknak most másodízben, az első szoborállítási szándék (1881) megszületésének 120. évfordulóján Buziásfürdő polgársága. Az előző, 1883-ban állított szobrot, mint annyi más magyar emlékművet, lerombolták. "Legyen Trefort Ágoston szobra az újjáépítés jelképe" - javasolta Tőkés László püspök. Dr. Entz Géza helyettes államtitkár beszédében kiemelte: egy közösség most beért hiteles kezdeményezése a normális érték- és erkölcsi rend helyreállítását jelenti. Dr. Alföldi László főkonzul a magyar kormány üdvözletét tolmácsolta. Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának főosztályvezetője felvázolta Trefort Ágoston életpályájának főbb állomásait. Tudományos ülésszakkal folytatódott a rendezvénysorozat. Trefort Ágoston életművét mutatták be az előadók. /Szekernyés Irén: Szabadtéri istentisztelet és emlékünnepség. Szobra van ismét Trefort Ágostonnak Buziásfürdőn. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 29./

2002. április 10.

Egy szólásmondás szerint csak az a nép épít templomot magának, csak az ültet diófát, amely biztatónak látja saját jövőjét, végleges lakhelyének tekinti az általa elfoglalt területet. Népünk ezerszáz éves történelme során a Kárpát-medencében csak néhány rövid időszakot tartunk számon, amikor a háborúkban megfogyatkozott, az elhúzódó harcoktól meggyötört lakosság elhagyta lakóhelyét, feladta templomait. Azután visszatért, s kijavította vagy újjáépítette szentélyeit. Kivételt csak a kommunista diktatúra képezett, amikor a templomépítést következetesen megakadályozták a pártszervek. Különösen a nemzetiségieknek tiltották az Isten házának felépítését. Most ismét a templomépítések időszakát éljük. Ujj János a teljesség igénye nélkül felsorolta, hogy református templomot szenteltek a Mosóczy-telepen és Angyalkúton, katolikus ifjúsági házat Kisjenőn, Caritas otthont Gájban, Máltai házat mozgássérültek számára Kisiratoson, római katolikus kápolnát Tornyán, a Mária-kút mellett. És szobrot emeltek Pécskán az egyik legnagyobb kultúrpolitikusnak, Klebelsberg Kunónak, illetve Zerinden a Körösköz legnagyobb költőjének, Olosz Lajosnak. Az elmúlt évtizedben emléktáblát lepleztek le Arad megyében Kerekes Ferenc, Tóth Árpád, Lóczy Lajos, Znorovszky Attila, Ormos Zsigmond, Kálmány Lajos, Klebelsberg Kunó, Godó Mihály atya tiszteletére. Épül a gáji és borosjenői református templom. /Ujj János: A templomépítés időszaka. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 10./

2004. november 6.

Lezsák Sándor Aradra látogatott, nov. 4-én az aradi Alma Mater Alapítvány meghívására találkozott az érdeklődőkkel. Lezsák Sándor a magyarságról, az iskola szerepéről és a politika természetéről fejtette ki nézeteit. Szerinte az a fajta liberális neveléselmélet, amelyet most próbálnak Magyarországon bevezetni, évtizedekkel ezelőtt tönkretette a nyugat-európai és az amerikai oktatást. Az előadó szerint a legfontosabb, amit ma egy pedagógus a nevelő-oktató iskolában tehet, az a magyarságtudat, az Európa-tudat és a veszélytudat gyermekek lelkébe történő oltása. Lezsák Sándor Klebelsberg Kunóval vallja, hogy abból még soha sem volt baj, ha az oktatásra, de abból igen, ha a hadseregre sokat költöttek. Lezsák Sándor elmondta, hogy a Dávid Ibolya-csoport minden áron szavazatokat akar, míg a lakitelki munkacsoport olyan feladatok megoldásán dolgozik, mint a kistelepülések iskoláinak a megmentése, mert olcsóbb egy iskolát működtetni, mint a tömegközlekedés káros hatásainak kitett gyermekeket kockázatmentesen a házuktól valamelyik szomszéd település iskolájába szállítani. /Nagy István: Lezsák Sándor Aradon. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 6./

2005. október 26.

Október 22-én Bánffyhunyadon, a Kós Károly Kulturális Egyesület, valamint a Világszövetség Erdélyi Társasága (VET) által szervezett ’56-os emlékünnepségen, a Ravasz László Emlékházban emlékeztek a forradalomra. Ünnepi köszöntőt mondott Szrága Zoltán, az egyesület elnöke, valamint Okos Márton újságíró és András Imre, az MVSZ helyettes régióelnöke. Az ünneplők megilletődve hallgatták a város nagy szülötte, Ravasz László református püspök 1956. november 1-jén elhangzott, A magyar reformátusok szava című rádiószózatának felvételét. Meghívták Wittner Máriát, aki előadást tartott. – 1956. október 23-án este kimentem a Szabad Nép székházához a Blaha Lujza térre – kezdte emlékezését az 56-os halálraítélt –, ahol már hatalmas tömeg volt. Azután a rádióhoz ment, ott volt a rádió ostrománál, egészen a bevételéig. Azután néhányan a Corvin mozihoz mentek, ahol már jó néhányan összegyűltek. Itt találkozott Sticker Katival, vagyis Havrila Bélánéval, akivel a következő napokban a sebesültek ellátásában segédkeztek. Wittner Mária később a Vajdahunyad utcai csoport tagja lett. A harcok során november 4-én Wittner Máriát az Üllői úton aknarepesz találta el, a Péterfy Sándor utcai kórházban ápolták. November 9-én megpróbálta elhagyni az országot, de letartóztatták. Miután kihallgatták, elengedték, ekkor Ausztriába szökött, de néhány hét múlva visszajött, és segédmunkásként dolgozott egészen 1957. július 16-i letartóztatásáig. 1958. július 23-án halálra ítélték. Sticker Kati november 4-e után disszidált, de a vőlegénye hazahívta Svájcból azzal, hogy nem lesz semmi bántódása, mert Kádár megígérte. Ennek ellenére kivégezték. Wittner Mária halálos ítéletét 1959. február 24-én életfogytiglan tartó szabadságvesztésre változtatták. 1970. március 25-én szabadult. 2001. február 24-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján meghívást kapott, hogy az ’56-os halálraítéltek nevében mondjon ünnepi beszédet az Országházban. /Péntek László: /Naponta várta a halálos ítélet végrehajtását. Wittner Mária 13 évig ült börtönben 56-os szerepe miatt Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./ „Megilletődve állok a magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a magyar nép javára alkottak törvényeket, mint Tisza István, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, de itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, amely egy jobb sorsra érdemes nemzet elvesztésén munkálkodott. Ma a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – élőket és holtakat –, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez, s a továbbhaladásunk tétje milliónyi emberélet volt. Vádoljuk őket, mert nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is. Vádoljuk őket, a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében. Vádoljuk őket, az otthonuktól megfosztott és kitelepített polgárok nevében, akiknek kiszemelt otthonába betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját. Vádoljuk őket, a recski haláltáborban megkínzott, megalázott emberek nevében, vádoljuk őket, a munkaszolgálatosok nevében. Vádoljuk őket, a 298-as parcella halottainak nevében, az ÁVH, mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében. Vádoljuk őket a 6 millió meg nem született magyar gyermek nevében. Vádoljuk őket, a „legdrágább kincs” a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát, az otthon melegét. Vádoljuk őket, a „legfőbb érték” az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra vagy zártak börtönbe, hosszú évekre. Vádoljuk őket, a megalázott, megkínzott honfitársaink nevében. Vádoljuk őket, a sortüzek áldozatai nevében. Vádoljuk őket, mert kiölték az emberekből a hitet, a reményt, a morált, egy emberibb, tisztább élet reményét. Vádoljuk őket, Mindszenthy bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket. Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, és a dolgos magyar nép munkájából – elveiket megtagadva – lettek vörös kapitalisták. Vádoljuk őket, a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így téve kiszolgáltatottá őket. Vádoljuk őket a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú, dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos nyugdíjas éveiket. Vádoljuk őket, történelmünk meghamisításáért. Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak. Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek. Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek a magyar parlamentben még most is, és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.” (Elhangzott a Parlamentben a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, 2001. február 25-én – a szónok Wittner Mária, 52 A 559 számú volt halálraítélt.)

2005. november 21.

November 19-én Pécskán ünnepi ülést rendezett a helyi Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület. Megkoszorúzták a 130 esztendővel ezelőtt Pécskán született, gróf Klebelsberg Kunó miniszter mellszobrát. A koszorúzók között volt Klebelsberg Éva, az egykori magyar oktatási miniszter unokahúga Ezt követte a közösségi, helyi, kisebbségi oktatásról szóló ünnepi ülés. Részlet hangzott el az eddigi egyetlen fennmaradt Klebelsberg-hangfelvételről. Nagy István bemutatta a kultuszminiszterről készült rövid diavetítést. Klebelsberg Kunó 1875-ben született Magyarpécskán, jogot tanult Budapesten, Berlinben és Münchenben, a Sorbonne-on pedig történelmet és közgazdaságtant is hallgatott. Először Kolozsvár, később Sopron, majd Szeged országgyűlési képviselője, 1922–31 között a konszolidációs Bethlen-kormány kultuszminisztere. Az iskolaépítő és iskolareformer, tudománypolitikus, egyetemépítő, a sportot is támogató Klebelsberg 1932-ben váratlanul, paratífusz következtében hunyt el, s a szegedi Fogadalmi templom kriptájában nyert örök nyugodalmat. Az ünnepi ülés hozzászólói közül Horváth László, a budapesti Puskás Tivadar Iskola igazgatója a magyarországi tehetséggondozó programról beszélt, Dóczi Tamás az önkormányzatok oktatási feladatait ismertette. Felolvasták Matekovits Mihály dolgozatát a magyar nyelvű oktatás helyéről és szerepéről. /Irházi János: Klebelsberg Nap Pécskán. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 21./

2007. szeptember 19.

Lokodi Imre, a lap munkatársa egyetértően idézte György Péter esztétának az Élet és Irodalom augusztus 31-i számában megjelent Félelem a jelentől című írását. Alcíme: Múltterápiás gyakorlatok Magyarországon. Lokodi Imre szörnyülködve olvasta egy erdélyi vidéki napilapban: „a múlt megújult”. György Péter szerint a magyar jobboldal és baloldal egyaránt az áttekinthető múlt fantomját kínálja válaszként a kiismerhetetlen világ jelenére. György Péter így fogalmaz: „A jobboldal, különböző fokozatokban, de mégiscsak a nemzeti érzés és identitás giccsé változtatásával, illetve kiárusításával foglalkozik. Egyre nehezebben érthető, hogy az a reduktív, szűkös etnikai identitáson, a homogén kulturális terek rémálmán kívül mit jelent. Wass Albert szívszorítóan szomorú kultuszától kezdve Klebelsberg Kunón és Hóman Bálinton át Teleki Pál rehabilitációjáig újra és újra annak az álombeli, soha nem volt Magyarországnak a képe merül fel, amelyben szó sem esik a valóságos társadalomról. ”A szerző szerint el kellene érkezni végre a jelenbe. /Lokodi Imre: A múlt pongyolája. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./; György Péter ebben a cikkében az István, a király című darabot fércműnek nevezte. Megállapította továbbá: „A határon kívüli magyar kultúrák társadalmainak valósága ugyanis használhatatlan a trianoni trauma áruvá tételével foglalkozó politika számára. Nem sok felelőtlenebb dolog van ennél. Elmenni Erdélybe, elénekelni az István, a királyt, vagy épp lenyomni egy LGT-koncertet, felülni a repülőre, hazajönni, és bármit is gondolni. ”

2007. november 26.

Pécskán kétnapos rendezvényen emlékeztek meg a Szentháromság tiszteletére, 1887. november 13-án felszentelt katolikus templom 120. évfordulójáról. A városi tanács rendkívüli ülését tartott, melyen Pécska díszpolgári címéről szóló oklevelet átnyújtották Heinrich József tiszteletbeli főesperesnek, jelenleg újszentesi plébánosnak, aki egy évtizedig Pécskán szolgált plébánosként. Nagy István városi tanácsos két nyelven ismertette az ünnepelt laudációját, amelyben 1991. szeptember elejével kezdve hallgatóságát végigvezette Heinrich József tízéves szolgálatán. Ennek útjelzői: 1992 májusában együtt kiadták a Pécskai Újság első számát, amely azóta csaknem tíz éven keresztül 76 alkalommal jelent meg. Heinrich József tagságot vállalt Pécska első, szabadon választott tanácsában, amely hozzájárult a templom körbekerítéséhez. 1993-ban megalapították a Kolping Család Egyesületet. A fiatalok a plébános köré gyűlve, rengeteg önkéntes munkával a plébánia használaton kívüli alagsorából pinceklubokat varázsoltak, ahol manapság is működik a fogorvosi rendelő. A templom elé a két világháború pécskai áldozatainak két obeliszk formájában, míg a templom falain jeles helybeli elődöknek állítottak emléket. 1995-ben Heinrich József jelentős hozzájárulásával jelentette meg dr. Kovách Géza Fejezetek Pécska nagyközség múltjából című kiadványát. 2000-ben állítottak mellszobrot Pécska nagy szülöttének, gr. Klebelsberg Kunónak, akinek szegedi címerére ezt vésték: “Te saxa loquuntur – Rólad a kövek beszélnek”. Heinrich József azon Pécskán szolgált kevesek közé tartozik, akiről a kövek beszélnek – fejezte be laudációját Nagy István. November 25-én, vasárnap a katolikus templomban ünnepélyes szentmisén emlékeztek meg a templom felszentelésének a 120. évfordulójáról. /Balta János: Ft. Heinrich József Pécska díszpolgára. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 26./

2009. október 10.

A magyar személyiségek szerepét, jelentőségét évtizedekig tudatosan elhallgatták, róluk manapság is szándékosan megfeledkeznek tudományos ülésszakokon. Ujj János Arad megye neves szülötteiről írt hézagpótló kisenciklopédiájában /Arad megye neves szülöttei. Összeállította Ujj János. Alma Mater Alapítvány, Arad, 2007/ találóan jegyezte meg: legalább félezer olyan személyiség látta meg a napvilágot tájainkon, akinek nevét illene ismerni. Köztük van például Eckhardt Ferenc és Sándor, Lóczi Lajos, Asbóth Oszkár, Baász Imre, Jávor Pál, Kuncz Aladár, Réz Ádám és Pál, Simonyi Imre, Szentimrei Jenő, Tóth Árpád, Klebelsberg Kunó, Ormós Zsigmond és Cziffra Géza filmrendező, Bánság is adott értékeket, közöttük volt Temesvári Pelbárt, a középkori magyar irodalom ismert alakja, a nagyszentmiklósi születésű Révai Miklós nyelvész, az 1848-as idők három kiválósága Temesváron született, Fiala János, Kiss Ernő és Klapka György. Nagyjécsáról indult Abafi Lajos irodalomtörténész, Temesvár szülötte Kerényi Károly klasszikus-filológus, vallástörténész, Hauser Arnold és Kós Károly. Hunyad megyében kevés nyom őrzi a vidék nagy szülötteinek emlékét. A „legidősebb”, ma is számon tartott neves szülöttje a megyének a Szászváros közeli Romoszon 1422 körül született György Mester, Kis-Ázsia első magyar, sok szempontból első európai feltárója, akit az irodalomban a Szászsebesi Névtelen vagy Georgius de Hungaria néven emlegetnek. Művei már élete során, illetve közvetlenül azután 14 latin és kilenc német nyelvű kiadást értek meg. A megye másik nagy szülöttje, az 1500 körül Déván napvilágot látó Dévai Bíró Mátyás. 1580. november 15-én Marosillye várában született Bethlen Gábor fejedelem. Kevésbé ismerős viszont az a tény, hogy 1610-ben szintén Hunyad megyében született meg az 1658 és 1660 között Erdélyt török támogatással kormányzó Barcsay Ákos fejedelem. A felvilágosodás korából említésre méltó az 1793-ban Déván született Ponori Thewrewk József író, régiséggyűjtő, a nyelvújítás híve. Neki köszönhető, például, a honvéd, úrbér szavak használatának az elterjedése is. 1803-ban, a család algyógyi birtokán látott napvilágot az Erdélyi Közművelődési Egylet, az EMKE nagy alapítója, gróf Kún Kocsárd. Elvállalta a szászvárosi kollégium főgondnokságát, és hamarosan saját költségén megépítette a kollégium új épületét. Az EMKÉ-nek ajándékozta 1700 holdas algyógyi birtokát a 33 gazdasági épülettel. A XIX. század végének két nagy Hunyad megyei szülöttje báró Nopcsa Ferenc és Maderspach Viktor. A Hátszeg környéki dinoszaurusz-maradványokat Nopcsa Ferenc fedezte fel. Maderspach Viktor vadászati szakíró, katonatiszt 1875 februárjában született a Hátszeg közeli Vaspatakon. 1918-ban részt vett a Kratochvill Károly vezette Székely Hadosztály megszervezésében. 1921-ben menekülnie kellett Romániából. Maderspach Viktor 1941. október 3-án halt meg. /Puskel Péter, Szekernyés Irén, Gáspár-Barra Réka: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/

2009. november 20.

Mester János emléktáblát avatnak Magyarpécskán november 21-én. Mester János /Magyarpécska, 1879. szept. 15. – Budapest, 1954. júl. 1./ papnak készült, püspöke Rómába, a Gergely Egyetemre küldte tanulni. Teológiai tanulmányait 1906-ban fejezte be, hittudományi doktorátussal. Belépett a jezsuita rendbe, Belgiumba helyezték. 1914-ben tért vissza a Csanádi egyházmegyébe, amikor Glattfelder Gyula (1874-1943) püspök a Szent Imre Kollégiumban helyezte, prefektusnak. 1915-ben a budapesti egyetemen filozófiai doktorrá avatták. 1919-től a temesvári hittudományi főiskolán tanár, lelkiigazgató és székesegyházi szónok. Mester Jánosnak 1922-ben sikerült elérnie, hogy a románok engedélyezzék a lelkipásztorok folyóiratának, a magyar nyelvű Egyházi Szemlének megjelenését. 1921-től Budapesten főiskolai tanár lett, majd a szegedi egyetemen tanított, 1930-ban Klebelsberg Kunó miniszter a szegedi egyetemen nyilvános rendkívüli tanárává, a filozófiai tanszék vezetőjévé nevezte ki. Nagy gondot fordított hallgatói magyarságtudatának formálására. 1949-ben 70 éves korában ment nyugdíjba. /Nagy István: Mester János emléktábla-avatás Pécskán. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 20./

2009. november 21.

Puskel Péter ismert aradi helytörténész az Aradon, illetve Arad megyében született nagy magyarokat vette számba. Klebelsberg Kunó gróf érdemeit néhány sorban kockázatos összefoglalni, mert minden, amit létrehozott, rendkívüli fontosságú volt. A magyar közoktatás talán legnagyobb reformátora Magyarpécskán látta meg a napvilágot, Budapesten szerzett jogi doktorátust. 1922-től kilenc éven át kultusz- és közoktatásügyi miniszter. Alapcéljának tartotta a népoktatás korszerűsítését, a széles néptömegek kulturális szintjének felemelkedését. Könyvtárral ellátott iskolákat, tanítólakásokat építtetett falun, népiskolákat a szétszórt és elszigetelt tanyákon; főiskolákat, egyetemeket (szegedi, pécsi, debreceni) és a felsőfokú oktatáshoz szükséges kutatóintézeteket hozott létre, a magyarság szellemi építkezésének szükségességét hirdette. Az ő nevéhez fűződik a római Collegium Hungaricum létrehozása. Klebelsberg Kunó 1932-ben halt meg. Pécskán a római katolikus templom falán a rendszerváltozás után elhelyezett emléktábla, majd 2000-től a templomkertben mellszobor (Jecza Péter munkája) emlékeztet a városka kiválóságára. A magyar filmművészet múltja elképzelhetetlen Jávor Pál nélkül. Jermann Pálként 1902. január 31-én szerelemgyerekként született Aradon, ahol 17 évet élt. Vidéki színházakban kapott szereplehetőséget, de fegyelmi vétség miatt hamar szerződés nélkül maradt. A Csak egy kislány van a világon című némafilm hozta meg számára a kiugrás lehetőségét 1929-ben. Több mint hetven magyar filmben játszott. És majd mindegyikben főszerepet! 1946-ban Groza Péter miniszterelnök meghívására erdélyi turnéja során járt ismét szülővárosában. Az internálás poklából kikerülő Jávor akkoriban már csak árnyéka volt egykori önmagának. Amerikába ment, de ott nem volt sikeres. 1957-ben hazatért, 1959. augusztus 14-én halt meg Budapesten. Inke László színművész 1925-ben Aradon született, ahol édesapja, Rezső, két évig a színházigazgatói tisztet is betöltötte. Inke László 1947-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát és vidéki színházakban kezdte el a pályát. Tíz év múlva került fel Budapestre és a fővárosban több társulatnál megfordult. Elsősorban karakterszínészként nyújtott kiemelkedőt. Raffy Ádám (Kuppfert Miksa) orvos és regényíró két fia, Ádám kritikus és műfordító, Pál pedig irodalomtörténész, -kritikus és műfordító. Ádám 1926-ban, Pál 1930-ban született Aradon, nem sokkal édesapjuk Nagyváradra költözése előtt. Raffy Ádám többek között az Akadémiai, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként az angol, francia, német irodalom egyik legavatottabb tolmácsolója volt, 1978-ban hunyt el. Raffy Pált származása miatt a vészkorszakban internálták. A háború után magyar–francia szakos diplomával a Szépirodalmi Kiadóban dolgozott. Műfordításai mellett Kosztolányi Dezső összes műveinek a szerkesztését is elvégezte. Aradi Zsigmondról viszonylag keveset tudunk. Aradon született 1839-ben, kezdetben mérnöki tanulmányokat folytatott Németországban, majd Bécsben szobrászatot. Milánóban és Velencében élt és dolgozott, de kapcsolatban állt szülővárosával. Így kapta meg a megbízatást a Búsuló Arad (honvédemlékmű) elkészítésére, amelyet 1873-ban állítottak fel. Innen azután átszállították a mai Tisztviselőtelep helyén állt régi honvédtemetőbe, majd 1932-ben sérült állapotban a múzeum raktárába. Ma is ott áll a 48-as ereklyék között. Megmintázta még az aradi színház számára Laborfalvi Róza és Szerdahelyi Kálmán mellszobrát. A Laborfalvi-szobornak az évek folyamán nyoma veszett. Szerdahelyi Kálmán mellszobra a Sarbut-féle színházi múzeum leltárában volt. Pár évvel ezelőtt a Csiky Gergely Líceum padlásán találtak egy összetört Petőfi-domborművet. Az A. Zs monogram alapján minden bizonnyal a neves aradi művész alkotása. Ez most restaurálva az intézet folyosóján látható. Ormós Zsigmond (1813–1894) Pécskán született. Életpályája azonban a szomszéd vármegyében, Temesben teljesedett ki. Ormós főszolgabíróként és képviselőként ‘48-as részvételéért hónapokig a temesvári börtön lakója, majd szabadulása után évekig rendőrségi zaklatást szenvedett el. A kiegyezés után Temes vármegye főispánja, a művészetek és a művészek nagy mecénása, kiállítások szervezője, a kultúra támogatója, a Dél-magyarországi Történeti és Régészeti Társaság megalapítója, az MTA levelező tagja. Kezdeményezésére látott napvilágot a vármegye közlönyeként a Temesi Lapok. A Pankotán 1891-ben született Asbóth Oszkár az első világháborúban a központi hatalmak repülőseinek egyik kísérleti telepén végzett mérnöki kutatásokat. Az 1920-as évek végén Asbóth maga is számos felszállást hajtott végre két, ellentétes irányban mozgó légcsavarral felszerelt gépen. Asbóth kutatásainak eredményét alkalmazták a helikopter elkészítésénél. Ezért sokáig őt tartották e légi jármű feltalálójának. Újaradon született két másik Asbóth. A szintén Oszkár (1852) névre keresztelt fivér nyelvészként vált ismertté. A szlavisztika szakértője volt, egyetemi tanár Budapesten, majd 1907-től akadémikus. Két évvel fiatalabb öccse hosszabb külföldi karrier után Budapesten a Műegyetem professzoraként ment nyugdíjba. Kotsis Iván (1889–1980) és öccse, Endre (1897–1954) Aradról indultak, és mindketten ragyogó egyetemi és épülettervezői pályát futottak be Budapesten. Ivánt tagjává választotta az MTA. Endre tervei alapján épült fel a Vörösmarty téri egykori IBUSZ-palota. Laczó Gusztáv Kisjenőn született, túl korán ragadta el a halál. Aradon a Magyar Vegyes Líceumban érettségizett. Marosvásárhelyen 1959-ben végezte el a színiakadémiát, és Nagyváradon, Temesváron és Sepsiszentgyörgyön számos szerepet játszott. Baász Imre Aradon született, az Aradi 3-as számú Középiskolában (a mai Csiky) érettségizett 1959-ben. Kolozsváron végezte a művészeti főiskolát, később meghívták Bukarestbe tanítani. Sepsiszentgyörgyön korszerűsítette a helyi múzeum szépművészeti részlegét. 1985-ben ő volt az év grafikusa, a Kalevala-illusztrációjáért. Grafikái, kollázsai tovább öregbítették hírnevét. Atzél Béla, a borosjenői Atzél család egyik „fekete báránya” volt. Atzél Béla angliai mintára Budapesten, a Stefánia úton megnyitotta a Park Klubot, amelyet ízlésesen antik bútorokkal rendezett be. Maga Erzsébet királyné is ellátogatott az arisztokrácia és a nagypolgárság e mondén szórakozóhelyére. Később az Országos Kaszinót is igazgatta. ő lett a Vígszínház első intendánsa. Mindössze 49 éves volt, amikor 1900-ban meghalt. Hunyad megyéből meg kell említeni Szamossy Elek festőművészt. Paál László a zámi Nopcsa-kastélyban látott napvilágot. Fiatalon az aradi rajziskolában tanult, itt ismerkedett meg Munkácsy Mihállyal, akihez élete végéig szoros barátság fűzte. Élete nagy részét Barbizonban töltötte. A szentgyörgyvályai születésű Szőts István a magyar filmvilág egyik legjelentősebb rendezője /emlékezetes az Emberek a havason című filmje/. Az 1914-ben Déván napvilágot látó Baróti, eredeti nevén Szabó Géza több újság neves publicistája, Budapesten a Magyar Nemzet napilapnak haláláig volt a munkatársa. A Bánság legnagyobb szülötte, Bartók Béla, Nagyszentmiklósról indult. Kurtág György zeneszerző, zongoraművész Lugoson látta meg a napvilágot, Acél Ervin karmester Temesvár szülötte. Gertenyesről lépett a világhír útjára Hollósy Kornélia operaénekesnő. A sokféle művészi tehetséggel megáldott Gyertyánfi Berta, Nákó Kálmán nagyszentmiklósi gróf felesége festő- és zeneművész volt. Temesvárról indult Brocky Károly festőművész. Kevesen tudnak Burghardt Rezsőről szülővárosában, Zsombolyán. Munkácsy-díjas portré-, csendélet-, akt- és városképfestő volt. Sok kiváló építész mondhatta szülőföldjének a Bánságot, így Aigner Sándor, Árkay Aladár. Több művész szintén bánsági: Hermann Lipót, Uitz Béla, Farkas André, André François grafikusművész, aki a francia plakátművészet meghatározó egyénisége lett és Kállai Ernő. A színművészek közül Lázár Mária és Tábori Nóra. A lugosi születésű Lugosi Bélát és a temesvár-szabadfalui Johnny Weissmüllert (János) Amerikában emelte szárnyára a világhír, a film. Temesváron látta meg a napvilágot az egyik legsikeresebb sportoló, Balázs Jolán atléta, világbajnok magasugró. /Gáspár-Barra Réka, Puskel Péter, Szerenyés Irén: Elszármazott nagyjaink II. Aradon ringatták bölcsőjüket. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 21. / Előző: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/

2010. július 11.

A PKE reklámgrafika szakos diákjainak kiállítása Szentendrén
Kiállítás-megnyitóval vette kezdetét az az alkotótábor, amelyet a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) reklámgrafika-szakos hallgatóinak, valamint a Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem (Sapientia-EMTE) csíkszeredai kara hallgatóinak szervezett a Partiumi Egyetem Alapítvány.
2010. július 9–18-a között 12 tehetséges diák Nagyváradról és Csíkszeredából, illetve egy „vendégművész” Biharugráról a Pap-szigeti campusban képezheti tovább magát a képzőművészet területén. További két egyetemi hallgató a Szentendrei Régi Művésztelep Egyesület meghívására, Szakács Imre festőművész irányításával a Ferenczy Múzeumban, valamint az elnök-festőművész saját grafikai műhelyében munkálkodhat.
Péntek délután a Pest Megyei Könyvtár halljában a PKE diákjainak kiállításán dr. Dietz Ferenc, Szentendre polgármestere köszöntötte a résztvevőket. Az elöljáró hangsúlyozta: Szentendre számára kiemelt esemény a kiállítás, hiszen a város mindig is fontosnak tartotta a határon átnyúló kapcsolatok ápolását. A polgármester elmondta: a PKE diákjainak korábbi, első kiállítása után született az ötlet, hogy alkotótáborban biztosítsanak lehetőséget a továbbképzésre a fiataloknak, mert nagyon tehetséges művészek vannak köztük.
Ezt követően Tőkés László a PKE elnökeként megnyitotta a kiállítást. Az Európai Parlament alelnöke nyitóbeszédében rámutatott: nem csupán nyelvében, hanem hitében és kultúrájában is él a nemzet. Ennek bizonysága a Nagyváradon tanuló fiatalok szentendrei kiállítása is – hiszen ugyanazon nemzettest részei vagyunk. Kulcsszavakba sűrítve: hit, önazonosság, az Édesanya-haza szeretete – ezek a meghatározó elemei a közösségi érzésnek, jelentette ki az EP-képviselő.
Tőkés László továbbá a magyar nyelvű felsőoktatás fontosságát emelte ki: emlékeztetett arra, hogy egykori ellenségeink erről mintha többet tudtak volna, például 1920-ban a bevonuló román csapatok az elsők között utasították ki Nagyváradról az európai rangú tanári kart. Viszont Klebelsberg Kunó „semmiből egy új világot teremtett”, parafrazálta Bolyait a püspök, és ezt a példát tartották szem előtt, amikor húsz évvel ezelőtt Nagyváradon helyzetteremtő módon megalapították a Sulyok István Református Főiskolát. Ennek jogutódjaként, többéves politikai huzavonát követően a magyar tannyelvű Partiumi Keresztény Egyetem – a Bolyai Egyetem megszüntetése után fél évszázaddal – elsőként nyerte el a román állami akkreditációt. Tőkés László örömmel jelentette be, hogy immár a testvérintézmény, a három helyszínen – Kolozsváron, Csíkszeredában és Marosvásárhelyen – magyarul oktató Sapientia-EMTE is az akkreditáció előtt áll. Az erdélyi képviselő megköszönte a magyar államnak, hogy segíti az önálló erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás kiépítését. „Minden magyar felelős minden magyarért”, idézte zárásként Szabó Dezsőt, ennek jegyében, jelentette ki Tőkés, itt az ideje, hogy a gyakorlatban is összefogjunk mi, magyarok.
A PKE elnökének megnyitóbeszéde után Izsák Előd, a Reklámgrafika Szak fiatal tanára mutatta be a közszemlére tett műveket, majd a kiállításhoz illő zárásként a Kónya-család Barcsay Jenő születésének 110. évfordulóján az erdélyi származású, Kossuth-díjas magyar festő, grafikus, művésztanár és tanár Művészeti anatómia című könyvét ajándékozta az egyetemnek.
Végezetül köszönetet mondtak a támogatóknak: az idei alkotótábor a Nemzeti Civil Alapprogram, Szentendre Polgármesteri Hivatala és az Éhn József vezette Víz-Inter Kft segítségével valósulhatott meg.
erdon.ro

2010. szeptember 20.

Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szeptember 18-án tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

2010. november 7.


Neves szülötteire emlékezett Pécska
A város neves szülöttei közül gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932) magyar vallásügyi és közoktatási miniszterre és Mester János (1879–1954) jezsuita szerzetesre, tanítóképzői főiskolai tanárra emlékeztek szombaton Pécskán a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület szervezésében.
A hagyományos Klebelsberg-napnak nemcsak az adott külön jelentőséget idén, hogy november 13-án lesz az államférfi születésének 135. évfordulója, hanem az is, hogy tíz éve állították fel a pécskai római katolikus templomkertben Jecza Péter néhai temesvári szobrászművész alkotását, a bronzból öntött Klebelsberg-szobrot. A jubileumi évfordulóra nem jöttek el olyan sokan, mint a szoborállítási ünnepségre – jegyezték meg az emlékrendezvények rendszeres résztvevői –, de azért voltak szép számban érdeklődő értelmiségiek a 2-es számú általános iskola dísztermében.
Klebelsberg Kunó ugyan Pécskán született, de utána nem sok köze volt a Maros menti nagyközséghez (ma már városhoz). „Két hónaposan vitték el innen, amikor huszárszázados édesapját lovasbaleset érte, amitől egy év és hat hónap múlva meghalt. Valószínű, hogy sosem tért vissza, de 12 éves korában valaki a családból járhatott erre, mert az anyakönyvi bizonyítványában, amit a román állami levéltár aradi fiókjában őriznek, van egy bejegyzés 1877-ből vagy 1878-ból. Bizonyára akkor kértek egy másolatot róla” – mesélte Nagy István főszervező, a közművelődési egyesület elnöke. Az elszegényedett grófi családból származó, részben tiroli gyökerű kultúrdiplomata emlékét őrzi Pécskán az 1996-ban a katolikus templom falán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet által elhelyezett emléktábla.
Ujváry Gábor, a Kodolányi János Főiskola tudományos rektor-helyettese előadásában kiemelte, hogy Klebelsberg fokozatosan emelkedett a ranglétrán, ezért ismerte a közigazgatás csínját-bínját, és hogy ő volt a Bethlen István-kormány egyetlen, mindvégig hivatalban lévő minisztere (1922 és 1931 között, de előtte bő fél évig belügyminiszterként is dolgozott). Az iskolahálózat kiépítése, az analfabetizmus visszaszorítása, a népművelés, az alacsonyabb rétegek szellemi felemelkedése köszönhető neki. Hangoztatta, hogy „a kulturális diplomáciának meg kell előznie a politikai diplomáciát”, és elérte, hogy a kultúra és a közoktatásügy az egyik legjobban finanszírozott ágazat legyen. „Mindezt nagyon nehéz időszakban, Trianon után, amikor a nemzetközi közvélemény is Magyarországot életképtelen államnak tartotta elveszített területei miatt. De ekkor több mint ötezer iskolát hozott létre, megalapította a külföldi magyar kulturális intézeteket, amelyekbe fiatal magyar művészeket küldött állami ösztöndíjjal” – világított ár Ujváry Gábor, majd az egykori minisztert idézte, aki szerint „a politikai Trianonba bele kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne”. Aktív korában sok bírálat érte Klebelsberget a közművelődésre fordított vélt túlköltekezések miatt, de ő tartotta magát ahhoz, hogy inkább a kultúrára áldozzon az állam, semmint a fegyverkezésre, mert „a kulturális diplomáciával több mindent el lehet érni, mint a hagyományos diplomáciával”. Emellett kitartott, mert nem akart „kultúrpolitikai Nagymajtény, vagy Világos” részese lenni. „Lassan megtérülő befektetés az oktatás, de busásan megtérül” – mondta Ujváry Gábor. Klebelsberg államférfiúi nagyságát az jellemzi a legjobban – tette hozzá –, hogy tisztában volt a korlátaival, nem akart mindenben ő maga dönteni, hanem szakemberekkel vétette körül magát, és azokra hagyatkozott.
Szűcs Zoltán kolozsvári magyar konzul köszöntő szavai után Horváth László, a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója emlékezett a szoborállítás történetére. 1999-ben több mint egy tucat diákkal és Katona Kálmán akkori környezetvédelmi, közlekedési és hírközlési miniszterrel kerékpártúrát szervezett Aradra, a 13 vértanú kivégzésének 150. évfordulójára, és az emlékünnepség előestéjén Pécskán Heinrich József akkori plébános látta vendégül a csapatot. Továbbindulás előtt látta a templom falán a Klebelsberg-emléktáblát, és akkor megszületett az elhatározás a szoborállításra. A technikum akkori és volt diákjai adták össze a pénzt a szoborra, amit Pokorni Zoltán akkori magyar tanügyminiszter avatott fel. „A szobornak ma is olyan a kisugárzása, mint tíz évvel ezelőtt, és hű mása Kunónak, aki valóban egy ilyen morcos, kubista tekintetű kemény ember volt, aki ötezer iskolát kitalált, pénzt szerzett hozzá, és utána ellenőrizte. Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy köszönjétek meg Klebelsbergnek, hogy ennyi tantermet épített, különben a nagyszüleitek analfabéták lettek volna, a szüleitek talán jártak volna iskolába, de belőletek biztos nem lett volna középiskolás vagy főiskolás hallgató” – mondta az igazgató.
A rendezvény második felében Mester Jánosra emlékeztek a jelenlévők, a pécskai és szegedi leszármazottak, hozzátartozók. Bella Ibolya, a 2-es iskola vallástanára és Pakott Géza farkaslaki származású szegedi jezsuita atya a rend történetéről és tevékenységéről értekezett, és előadást tartott a makói Bogoly József Ágoston irodalomtörténész. „1994-ben a Temesvári Ormós Zsigmond Társaság avatott emléktáblát a Pécskán született Ormósnak, 1999-ben a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület a névadójának, és ott éreztük a helyét Mester János emléktáblájának is, aki tavaly kapott egy emléktáblát, de az a családi háza helyén álló ház falára került – mondta Nagy István. – A sort folytatni fogjuk, hiszen a nagybányai festőiskola egyik jeles tagja, Nagy Oszkár is itt született. Ápolnunk kell a múltunkat, mert aki a múltját elfelejti, az elvész, és látjuk, hogy a múltunk elfeledtetéséért egyesek ádáz küzdelmet folytatnak.”
Mester János Pécskán született, de hatodik osztálytól Zádorlakra íratták iskolába, hogy németül tanuljon; Rómában végezte az egyetemet, Belgiumban volt szerzetes, de 1921-től 1950-ig Magyarországon oktatott pedagógiát, pszichológiát és filozófiát. Nagy István szerint a jezsuita szerzetes kedvenc mondása – amely az emléktáblára is felkerült – mindenkinek irányadó lehetne: „Úgy kell élnünk, ahogy hiszünk, mert különben úgy kezdünk hinni, amint élünk”.
Mester János életútját Oláh János szegedi nyugalmazott főiskolai tanár –, Mester János kutató – dolgozatának felolvasásával mutatták be. De minden jelenlévő megkapta azt az alkalomra készült füzetet, amely Mester Jánosnak a rendjéről 1941-ben írott tanulmányát tartalmazta, de Loyolai Szent Ignác életét és művét is bemutatta.
Az emléktáblát Dr. Horváth László budapesti és Bacsilla Sándor pécskai iskolaigazgatók leplezték le, és Király Árpád marosi főesperes és Czeglédi Ferenc helyi plébános áldotta meg.
A Pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület köszöni a Nyugati Jelen médiatámogatását, valamint a Városháza és tizenhat pécskai család támogatását, amelynek köszönhetően megtarthattuk a rendezvényt, és emléktáblát helyezhettünk el Mester János emlékére, amelyet Tóth János kőfaragó készített. Pataky Lehel Zsolt
www.nyugatijelen.com
Mester János /Magyarpécska, 1879- Budapest, 1954/ Erdély.ma

2010. november 13.

135 éve született gróf Klebelsberg Kuno, magyar kultuszminiszter
Klebelsberg Kuno gróf olyan magyar történelmi személyiség, akinek érdemeit kockázatos néhány sorban összefoglalni, hiszen minden, amit létrehozott, rendkívüli fontosságú. A két világháború közötti időszak egyik nagy formátumú politikusa és értelmiségije, a magyar közoktatás talán legnagyobb reformátora.
Magyarpécskán látta meg a napvilágot, de iskoláit már Székesfehérváron végezte és Budapesten szerzett jogi doktorátust. Hamar az állami apparátusba kerül és a politikai „szamárlétra” számos fokozatát végigjárta: volt minisztériumi fogalmazó majd osztályvezető, közigazgatási bíróság bírája, majd a világháború idején vallás- és közoktatásügyi államtitkár. A Tanácsköztársaság alatt bujkálni kényszerül, de a Bethlen-kormányban már belügyminiszter, majd 1922-től kilenc éven át kultusz- és közoktatásügyi miniszter. Ebben a periódusban bontakozott ki Klebelsberg
szé- les körű és nagyvonalú oktatási programja. Alapcéljának tartotta a népoktatás korszerű- sítését, a széles néptömegek kulturális szintjének felemelkedését. Könyvtárral ellátott tanítólakásos iskolákat építtetett falun, népiskolákat a szétszórt és elszigetelt tanyákon; főiskolákat, egyetemeket (szegedi, pécsi, debreceni) és a felsőfokú oktatáshoz szükséges kutatóintézeteket hozott létre, a magyarság szellemi építkezésének szükségességét hirdette.
Az ő nevéhez fűződik a római Collegium Hungaricum létrehozása.
Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, számos tudós társaságnak.
Klebelsberg Kunó 1932-ben halt meg.
Pécskán a római katolikus templom falán a hálás utókor által a rendszerváltozás után elhelyezett emléktábla, majd 2000-től a templomkertben mellszobor emlékeztet a városka kiválóságára.
Jecza Péter szobrát 2000. nov. 11-én avatták fel a pécskai római katolikus templom kertjében.
A nyugatijelen.com nyomán, Erdély.ma

2011. március 2.

2013-IG LÉTREJÖN A MAGYARSÁG HÁZA
A kormány eltökélt szándéka, hogy 2013-ig létrejöjjön a határon túli magyarság oktatási, kulturális központjaként működő Magyarság Háza – mondta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes kedden a magyar fővárosban. A Magyarság Házának egyik lehetséges helyszíne a II. kerületben található Klebelsberg Kultúrkúria lenne.
Klebelsberg Kunó szellemisége emblematikusan jeleníti meg, hogy egyetlen magyar kultúra van, amely magába foglalja a különböző nemzetrészek sokszínű kultúráját – tette hozzá. A kúria évente 80–90 ezer látogatót fogad, és határon túli magyar színházak bemutatkozási helye.
A Magyarság Házának feladatai közé tartozik majd a külhoni magyarság történelmének, neves szülötteinek, hagyományainak bemutatása, a nemzeti összetartozás napjának megszervezése, a határon túli magyar szervezetekkel való kapcsolattartás.
A Magyarság Háza emellett interaktív múzeumként, oktatási-képzési, kulturális és módszertani központként is működik majd.
Szabadság (Kolozsvár)

2011. április 5.

Ismét kiadták a valamikor zárolt Erdély nagymonográfiát
Hetven évet kellett várni a valamikor gróf Teleki Pál által kezdeményezett, és megjelenését követõen szinte azonnal zúzdába és indexre került nagy Erdély monográfia újrakiadására: a monumentális kötetet a magyarországi Kráter Mûhely Egyesület gondozásában veheti most kézbe az olvasó - derült ki az április 2-án a Református Kollégium dísztermében megtartott könyvbemutatón.
A nap kulturális eseményekben zsúfolt mivolta ellenére is szép számú érdeklõdõ vett részt a rendezvényen, amelyen szó esett a húsz éve mûködõ Kráter Mûhely Egyesület tevékenységérõl is. Turcsány Péter író, a kiadó igazgatója elmondta: céljuk a Kárpát-medencei magyar kultúra, valamint a világkultúra szolgálata, fõként olyan könyvek kiadásával, amelyeket az elmúlt rendszerben zároltak vagy igyekeztek agyonhallgatni. A kötet laudációját Szõcs Géza kultúráért felelõs államtitkár mondta el, kiemelve: az elsõ megjelenéskor, apáink, nagyapáink idejében ez a könyv személyes és nemzeti ereklyének számított, és ma is ezt a szerepet tölti be. - Borítójának vérbordó színe egyszerre jelképezi az életet és mindazokat, akik meghaltak szülõföldjükért, a címer pedig üzeni Erdély térbeli és idõbeli egységét, ami a miénk, magyaroké - értékelte az államtitkár. Az író-politikus elismeréssel szólt a kötet mögött álló tudóscsapatról, amely idõvel dacoló értéket alkotott egy olyan korban, amikor szépirodalmi és tudományos mûvek ezrei estek áldozatul a tisztogatásoknak: - Többek között Márai Sándor, Wass Albert, Hóman Bálint könyvei, de egész korszakok és események tûntek el -, mondta, felelevenítve azt az idõszakot, amikor maga a Magyar Tudományos Akadémia javasolta a magyar historikusoknak, hogy csak a trianoni Magyarország területén történteket kutassák. - Húsz évvel a diktatúra után még mindig fehér foltok éktelenkednek történelmi emlékezetünkben. Pótolni kell a feledésre ítélt életmûveket, és ebben a munkában a Kráter Mûhely Egyesület élen jár, nekik köszönhetjük Wass Albert reneszánszát, a regényíró Németh László újrafelfedezését, az Aranyrög sorozatot - emelte ki Szõcs Géza. Az Erdély monográfia kapcsán úgy vélekedett: a kötet emléket állít annak a tudósnemzedéknek, amelynek élén a hetven éve elhunyt gróf Teleki Pál állt. - Olyan részletek derülnek ki belõle, amelyekrõl a mai napig hallgatnak határon innen és túl - összegezte az államtitkár.
A monográfia keletkezésének körülményeit a jelen kiadás ötletgazdája, az utószó írója, Barcsa Dániel történész elevenítette fel. Elhangzott: Trianon teljesen felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, a kezdeti bénultság pedig késõbb irredenta mozgalmakba csapott át, amelyek azonban teljesen kontraproduktívnak bizonyultak. Ezzel szemben a Klebelsberg Kunó és gróf Teleki Pál nevével fémjelzett békés revízió valódi értékeket teremtett: iskolák, egyetemek, tudományos intézmények létesültek, megszületett a magyarságtudomány, monográfiák, forráskiadványok jelentek meg. - A kötet a második bécsi döntés után került az olvasókhoz, példányainak jó részét bezúzták, könyvtárakban a zárolt részlegre került, szerzõit Rákosi és Kádár számûzetésbe, emigrációba, öngyilkosságba kényszerítette, ha nem sikerült a maga szolgálatába állítania õket. - A történelemhamisítás Magyarországon is dívott, és mai napig is tart - szögezte le a történész.
A könyvbemutató zárómozzanataként Turcsány Péter tartott vetítettképes elõadást A nemzetféltõ Wass Albert címmel.
Sándor Boglárka Ágnes 
Szabadság (Kolozsvár)

2011. május 21.

Dsida Jenõ-szobor Kaposváron
Dsida Jenõ költõnek Magyarországon elsõként Kaposváron állítottak szobrot. A bronzból készült mellszobrot - Balvin Nándor kaposvári mûvésztanár alkotását - a költõ születésének 114. évfordulóján, kedden avatták fel a Klebelsberg Középiskolai Kollégiumban.
Dsida Jenõ a magyar nemzeti összetartozás szimbóluma - hangsúlyozta Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelõs miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke a költõrõl szólva.
Jókai Anna Kossuth- és Magyar �?rökség- díjas író az 1907. május 17-én Szatmárnémetiben született költõ életútját méltatva kiemelte: Dsida nagyon jól tudta, hogy egyszerre vagyunk gyötrõdõ, magánytól félõ, sok esetben árulással küszködõ emberek és egyszerre vagyunk egy hazának a fiai. �? különlegesen nehéz helyzetben volt, mert elszakított sorsban élni mindig nehezebb, mint azon a földön, ahol (...) nem kell röstellni, és nem kell titkolni az embernek a magyarságát és az anyanyelvét.
Dsida Jenõnek több verseskötete és egy, az Erdélyi Lapok által 1933-ban szervezett római szentévi zarándoklatról beszámoló útikönyve jelent meg. Egyik leghíresebb verse, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár).
A szívbetegségben szenvedõ költõ egy meghûlést követõen hónapokig feküdt a kolozsvári kórházban, 31 éves korában, 1938. június 7-én halt meg. Utolsó verseskötete Angyalok citeráján címmel már a halála után jelent meg.
Dsida Jenõ mellszobra két kor- és pályatársa, az ugyancsak erdélyi magyar Reményik Sándor költõ és Wass Albert író mellett kapott helyett az egykori kultuszminiszterrõl elnevezett kaposvári kollégium szoborparkjában, ahol a névadó Klebelsberg Kunó szobra is áll.
Népújság (Marosvásárhely)

2012. január 14.

Magyarságmentés a Kárpátokon túl
A 20. század első két évtizedében vezetett ún. romániai akcióval a magyar kormányzat a székely kivándorlás veszélyes nemzetpolitikai következményeit igyekezett elhárítani. A segélypolitika távlati célja az volt, hogy a „szétszéledőket” – templommal és iskolával – nemzeti önazonosságukban megtartva a bukovinaiak példájára idővel hazatelepítsék. A romániai magyar kolóniák támogatásával az erdélyi román elszakadási törekvéseket is fékezni próbálták, egyszersmind óvni és gyarapítani a nemzet fizikai és mentális erejét.
Székely kivándorlásról akár az Árpád-kortól beszélhetünk, hiszen e szívós népcsoport gyepűvédő katonai feladatokkal huzamosabb időre megtelepedett a Kárpátok vonalán túl. Később a feudális terhektől való szabadulás vágya, hitének védelme vagy a megélhetés kényszere űzte rajait a hágókon át.
A bujdosó kurucok és Rákóczi generálisának emléke a „Berceni” városrész nevében őrződött meg Bukarestben. Egy évszázad múltán, 1815-ben itt szerveződött meg a református gyülekezet, amelynek fatemplomán az idegenellenesség figyelmeztető jeleként csillagdísz helyett keresztet állítottak. A kivándorlók vidéki közösségei ekkoriban szerveződnek meg Pitesti-en, Brailán, a moldvai Galacon stb. A főváros magyarságát jó ideig a ’48-as huszár, Koós Ferenc tiszteletes vezette, aki iskolát, olvasókört, iparosegyletet alapított, s kiadta az első magyar újságot is, míg nyughatatlan munkatársa, Czelder Márton számos református misszióegyház alapját vetette meg Turnu-Severintől Jászvásárig és Szilisztráig.
Kenyérharc és beolvasztás
A 19. század utolsó évtizedeiben nemcsak a missziói munka torpant meg, de a román gazdaság fejlődése is, ennek folytán egyre több magyar szorult a társadalom perifériájára, s vesztette el nemzeti azonosságát a nacionalizmus kohójában.
A román idegenellenesség a fanarióta görögök, oroszok és zsidók mellett immár „az erdélyi románság rabtartóit” is sújtotta, noha a magyarhoni jövevények szakértelmére jó ideig még szüksége volt a fiatal balkáni államnak. A hétfalusi csángó perecárusok, a székely cipészek, ácsok, kádárok, személyszállító fogatosok, valamint a dolgos és megbízható cselédek megbecsült – ha nem is egyenrangú – tagjai lettek a román társadalomnak. A századfordulós ipartörvények már korlátozták az idegenek alkalmazását. A kiéleződő kenyérharc etnikai feszültségeket gerjesztett. Ráadásul a „bozgorok” (jöttmentek) közül sokak állampolgársága elévült, s mint a hadkötelezettség mulasztóira itthon törvényi retorziók vártak.
Románia beolvasztó törekvéseit az önerős kulturális és egyházi szervezetek csak ideig-óráig tartóztathatták fel. Ezért fontos az a felelősségvállalás, amely a Széll-kormány idején, 1901-ben átfogó segélyakció formáját öltötte. Az újszerű nemzetpolitikai programban Klebelsberg Kunó miniszterelnökségi titkár – szakítva a meddő asszimilációs törekvésekkel – a nemzetiségi perifériák „megemésztése” helyett a magyarság kivándorlásának megfékezését s az idegenbe elszármazottak hazatelepítését szorgalmazta. S e visszavándorlási többlet révén tervbe vette a magyar szórványok tömbökbe kovácsolását, majd nyelvhatárokhoz kapcsolását.
Külföldről lévén szó, diplomáciai támogatásra is szükség volt, ám az erdélyi román és szász követségi tisztviselők ridegsége állandó feszültség forrása maradt…
A Romániával 1883 óta fennálló kényes szövetségi viszonyra tekintettel, illetve a Szentszék passzív ellenzése miatt kénytelenek voltak lemondani a román honos csángók támogatásáról is. Az akció kivitelezője – egyúttal a magyar kormány fedőszerve – a katolikus Szent László Társaság lett. Budapest újra kapcsolatba lépett a belső jogrendet és szokásokat jól ismerő romániai katolikus egyházzal: Hornstein Xavér bukaresti érsek magas életjáradék és a katolikus intézmények segélyezése fejében támogatta magyarul tudó papok és tanítók alkalmazását.
Iskolák a határon túl
A segélyezés döntően egyházi mederben zajlott. Az anyanyelvű hitélet teret adott a nemzeti kötődések ápolásának, de jól szolgált a kisiklott életű kivándoroltak (ld. a székely cselédlányok tömeges kálváriáját) erkölcsi-intézményes felügyeletére is.
Idegen főség alatt a katolikusság kevésbé lehetett kezdeményező, az alulról építkező „magyar egyház”, a reformátusság viszont a kezdetektől aktív közösségi életet élt, a századvégtől külön egyházmegyét formálva.
Az érseki székhelyül is szolgáló katolikus bázisintézményben, a ferences alapítású Barácián egyetlen magyar pap, s vegyes nemzetiségű iskolájában néhány magyar(ul is tudó) „iskolatestvér” működött. A román kormányzat katolikusság elleni kampánya miatt egy ideig késett a fővárosi magyar eklézsia megalakulása, de aztán az akció pénzügyi forrásaira támaszkodva iskolák, kulturális és karitatív szervezetek egész sora jött létre országszerte. Közülük kiemelkedik a Szent István Király Egyesület, amely azonban 1902-ben, a felekezeti ellentétek tetőzésekor szakadt ki a Bukaresti Magyar Társulatból.
Az összefogásra igencsak szükség volt, hiszen a súlyos analfabétizmus ellenére (a lakosságnak legfeljebb negyede volt írástudó) a hatóságok mindent megtettek az idegenek által fenntartott iskolák ellehetetlenítésére: a külhoni fenntartókat költséges komfortnövelő beruházásokra szorították, miközben települések százain iskola sem volt. A magyar tanodák elsorvasztását célozta, hogy a tanulóktól útlevelet, anyakönyvi kivonatot követeltek. Aki nem tudta igazolni külföldi voltát, azt román iskolába kényszerítették. A román nyelv kötelező tanítását – a fenntartó költségére – 2 óráról 6-ra emelték. A magyar tankönyvek jó részét s a hazai tantervet a román tanfelügyelet nem engedélyezte, és zaklató jelleggel előírta átdolgoztatásukat. A tanítási idő rovására bevezették a román ünnepek megtartatását s a kötelező románének-tanulást. Egy 1904-es liberális párti törvényjavaslat a külföldi iskolákban román nyelvismeretet kért számon az igazgatóktól, „állami felügyeleti díjat” helyezett kilátásba, s tiltotta volna eltérő vallású tanulók felvételét.
Mindezek ellenére a százezres romániai magyarságnak az utolsó békeévben 17 katolikus oktatási intézménye volt (közülük három óvoda, két varró- és egy inasiskola) 1839 tanulóval, míg a reformátusoknak 8 (ebből két óvoda, egy varrótanfolyam), 443 beiratkozott gyermekkel. Akik pedig a szórványban magyar iskola nélkül maradtak, azok számára (az aknavásári vagy szászkúti református missziói állomás tervének elvetése után) bentlakásos iskolákat szerveztek a határon innen, Predeálon és Berecken. A mezőgazdasági és házicselédek, ipari munkások és kisiparosok társadalmát értelmiséggel megerősíteni csak ösztöndíjas képzéssel volt lehetséges. A regáti magyarság öntudatos kisebbséggé szervezését Budapest általuk látta megvalósíthatónak.
A kivándoroltak ugyan számos nő- és legényegyletet, olvasókört, dalárdát, önsegélyző, karitatív és vigalmi egyesületet tartottak fenn, ezek java részében azonban iskolázatlan emberek voltak a hangadók, akikre az akció kevéssé építhetett. Ezért a magyar állam a kivándoroltak kulturális és erkölcsi szintjét közművelődési eszközökkel (diavetítős felolvasóestekkel, vallási fórumokkal, az EMKE által is támogatott fiókkönyvtári hálózattal) kívánta emelni. Az identitásápolás hatékony eszköze volt a Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára.
Magyar túszok Romániában
A regáti magyarság tudatállapotára komoly befolyással bíró, ámde magyarellenes romániai sajtó ellensúlyozására Budapest a regáti magyar újságokat is támogatta (amelyek a csángók falvaiba is eljutottak). Ezek a lapok (Bukaresti Magyar Újság, Romániai Magyar Újság, Romániai Hírlap, Bukaresti Magyar Hírlap) az anyaországgal való kapcsolattartás és a kivándoroltak hazafias összefogása jegyében születtek, de feladatuknak tekintették a befogadó nép és az anyanemzet történelmi ellentéteinek enyhítését is.
A Balkán-háborúk idején azonban a regáti magyar sajtó egyre sűrűbben tudósított a román irredenta kampányról és idegenellenes inzultusokról. S a világháború éveiben a kenyéradó új hazával szemben önáltatóan lojális olvasóit a magyarellenes rekvirálások és internálások tényével szembesítette. Az akcióban programszerűen támogatott visszavándorlás 1914 nyarára széles rendet vágott a magyar iskolák padsoraiban. Dél-Erdély 1916. augusztusi román lerohanása pedig csaknem derékba törte a romániai akciót. A lefoglalt magyar intézmények egy részét a hadsereg tönkretette, a lelkészeket és tanítókat összefogdosták vagy kiutasították. Ploiesti-en a magyarság fizikai jelenlétét dokumentáló református anyakönyveknek is nyoma veszett. A bevonultatott vagy fogságban lévő férfiak helyébe áldozatos munkájú tanítónők álltak, akiket 1919-ben diplomáciai különvonat menekített az időközben harmadára csonkított hazába.
Trianont követően a budapesti kormányzat még kevésbé mondhatott le a homogén nemzetállamot akaró Nagy-Románia túszává lett mintegy kétmilliónyi magyarról. A nemzeti kultúrjavak biztosítását célzó önvédelmi jellegű támogatást megcsappant „munícióval” 1920 után is folytatta.
Csakhogy a történelem szeszélye a nemzetmentő programoknak a korábbiaknál jóval szűkebb dimenziókat szabott! Mára oly sok egykori magyar tömb helyén legfeljebb sorvadó szórványok gondozása maradt a tét.
Makkai Béla
Magyar Hírlap 
Erdély.ma

2012. március 26.

Partiumi Honismereti Találkozó
Szombaton szervezték Nagyváradon a Partiumi Honismereti Találkozót, amit a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság közgyűlése zárt.
A Társaság 2012-es kutatási programja a Partium és a Bánság egyházi műemlékeire, valamint nagy személyiségeink emlékezetére összpontosít.
Az eseményen Aradról részt vett Berecz Gábor, Nagy István, Olasz Angéla Puskel Péter és Ujj János.
Péter I. Zoltán a nagyváradi vár királyszobrairól, Kupán Árpád az utolsó békebeli nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról, Kiss Kálmán a túrterebesi műemlék templomokról, Nagy István Klebelsberg Kunóról, Wanek Ferenc Péchi Antalról és a Selmecbányai Bányászati Akadémiáról, Pásztai Ottó Dr. Károly Irén Józsefről, míg Kovács Rozália az érmihályfalvi református templomról tartott előadást.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)

2013. január 12.

Egyenruhás államfő, stratégia nélkül
A Szacsvay Akadémia legfiatalabb előadója, Turbucz Dávid nagy érdeklődést keltett a Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójáról, Horthy Miklósról megjelent könyvével. Az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa alapos tájékoztatást kínált eddigi munkájáról Szilágyi Aladár interjújában.
Milyen meggondolásból választotta kutatása tárgyául Horthy Miklós alakját, illetve a Horthy-kultusz kérdéskörét?
Öt és fél éve foglalkozom a Horthy-kultusszal. Tudományos diákköri dolgozatot írtam harmadéves koromban a korszak politikai rendszerének jellegéről. Az ahhoz kapcsolódó szakirodalom feldolgozása közben találkoztam a kultusz jelenségével, miután több történész is utalt rá, de senki sem elemezte áttekintő jelleggel. Alapvetően emiatt kezdtem el ezzel foglalkozni. Egy olyan terület volt, ahol érdemben lehetett, lehet újat mondani.
Mivel magyarázható az, hogy Trianon után ez a különös, „király nélküli királyság” államforma alakult ki Magyarországon?
Azzal, hogy a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársaság, amit Horthy budapesti bevonulását megelőzően pont egy évvel, 1918. november 16-án kiáltottak ki, teljesen leszerepelt. A szociáldemokratákat leszámítva talán alig volt olyan ember az országban, aki a köztársasági államformát támogatta. Különösen azok nem, akik a formálódó rendszer meghatározó alakjainak számítottak. Abban tehát egyetértés volt, hogy a köztársasági államforma nem maradhat, a királyságot vissza kell állítani. Királyt azért nem választottak akkor, mert a győztes nagyhatalmak – nem csak a szomszédos államok – sem támogatták a Habsburg restaurációt. Ez jelentősen megnövelte Horthy esélyeit. A Habsburg restaurációt itthon a legitimisták támogatták. Ők azzal érveltek, hogy IV. Károlynak továbbra is joga van a trónhoz, az 1918 őszi lemondása nem érvényes, mert nem volt ellenjegyezve, nem fogadta el a törvényhozás. A velük szemben álló „szabad királyválasztók” – például a kisgazdák – azt mondták, IV. Károly elvesztette erkölcsi jogát, hogy király legyen. Lehetőség van tehát nemzeti királyt választani, ha majd eljön ennek az ideje, érveltek. Horthyt ideiglenesen választották meg államfőnek, azt senki sem gondolta, hogy huszonnégy évig tart majd a király kormányzó általi helyettesítése.
Legalább két esetben – itt Telekire és Bethlenre gondolok – olyan kormányfőt nevezett ki, aki a konszolidáció előmozdítója volt. Egyfajta előrelátó döntés volt ez a részéről…
Megítélésem szerint Bethlen kinevezése volt Horthy legnagyobb érdeme, illetőleg az, hogy kinevezését követően a napi politika alakításától a kormányzó szép lassan visszavonult. Szerepfelfogása alapvetően úgy összegezhető, hogy ő az a vezér, akinek válságos időszakban kell aktív szerepet vállalnia, ugye, válság emeli az ország élére. Ez beépült az önképébe. Bethlent az ország egyik legokosabb emberének nevezte, tisztában volt azzal, hogy a konszolidációs politika végrehajtására Bethlen sokkal alkalmasabb. Horthy megbízott benne és átadta neki az ország „kormányát”. Ez tette lehetővé, hogy Bethlen és egyes miniszterei – például Klebelsberg Kunó – végrehajthattak egy olyan politikát, amely elég komoly sikereket ért el a néhány évvel korábbi összeomlás után. Én nem nevezném Horthyt államférfinak, hiszen nem volt hosszú távú stratégiája azonkívül, hogy antibolsevista volt, azonkívül, hogy a rendet fenn kívánta tartani. Ezzel kapcsolatban 1923-ban megjegyezte, hogy a „rendetlenkedőkbe” belelövet, akár bal-, akár jobboldalról érkezzenek, és hozzátette, hogy ha baloldalról jön a rendetlenkedés, akkor „passzióból” fog lövetni, ha jobboldalról, akkor „fájó szívvel”, de rendnek kell lenni, ennek a konzervatív rendszernek fenn kell maradnia. Tehát antibolsevizmus, rendpártiság és revízió, ez a három eleme volt Horthy politikai felfogásának. Ha használjuk a „horthyzmus” kifejezést, ezt nem nagyon szoktuk, mert ez nem volt egy kidolgozott ideológia, de ha használjuk, akkor szerintem ezt a három dolgot lehet ezen érteni. Ez nem egy államférfiúi koncepció, legalábbis Bethlenéhez képest. Horthy Miklós államfő volt, reprezentált egy rendszert, egy korszakot, emellett mindig is katona, tengerész maradt, elég csak az egyenruháira gondolni, ilyen fényképek, festmények is szép számmal készültek róla.
Ami Csehszlovákia megszállását, majd Lengyelország megtámadását illeti, Horthy igyekezett ezekből kimaradni, sőt, adott pillanatban nem adott engedélyt a német hadseregszállításokra. Hitler nem taksálta kedvezően ezeket a döntéseket. Miután kitört gyakorlatilag a második világháború, a fentebbieknek tudható be részint, hogy Hitler nem sürgette annyira a magyarok belépését, miközben úgy tűnt, magyar részről voltak olyanok, akik igyekeztek minél hamarabb csatlakozni?
Magyarország kényszerpályán mozgott 1920 óta, mert revízióra törekedett, s mivel önerőből ezt nem valósíthatta meg, szövetségesekre volt szüksége. Szövetségesei csak azok az államok lehettek, amelyek elégedetlenek voltak a versailles-i békerendszerrel: a Szovjetunió, Olaszország és Németország. A Szovjetunió kiesett ideológiai okokból, maradt a másik kettő. A revízió érdekében természetes volt, hogy Magyarország a tengelyhatalmak felé orientálódott, azonban arra is törekedett a magyar diplomácia, hogy lehetőleg ez nemzetközi egyetértéssel, minél szélesebb támogatással valósuljon meg. A második világháború kitörése előtt erre egyre kevesebb esély volt, amihez kellett az is, hogy Anglia és Franciaország 1938-ban engedékenységet tanúsított a Harmadik Birodalom iránt. A revíziós sikerek áraként köteleződött el a magyar állam Berlin irányába. Ezt a folyamatot tehát a nemzetközi erőviszonyok, a német hegemónia és a saját mulasztások is befolyásolták. Magyarország mozgástere így fokozatosan csökkent. 1938 augusztusában azt mondta Hitler Horthynak: ha megtámadja a magyar állam Csehszlovákiát, a Wermacht be fog avatkozni, biztos a győzelem, és Magyarország visszakapja egész Szlovákiát. Erre akkor Horthy nemet mond, a küldöttségével egyetemben. Részben azért, mert nem akartak agresszorok lenni, de azért is, mert a haderőfejlesztés terén volt még pótolnivaló. A lényeg itt az, hogy akkor még nemet lehetett mondani. 1939 szeptemberében is nemet lehetett mondani a német–lengyel konfliktus idején, igaz, a nemzetközi körülmények már megváltoztak 1938 nyarához képest. 1940 őszén, a második bécsi döntés után tovább szűkült az ország mozgástere. 1941 áprilisában viszont fel sem merült, hogy Magyarország kimarad a katonai konfliktusból, ráadásul Hitler ezt el is várta, úgy, hogy a Délvidék bizonyos részeinek visszacsatolására ígéretet tett. Horthy meg, ha ilyen ajánlatot kapott Hitlertől, nem tudott nemet mondani. Ugyanis beépült az önképébe, hogy neki köszönhetően kerülhetnek vissza az elcsatolt területek, erről szólt a kultusza, hogy ő az az ember, aki visszaszerzi az elvesztett területeket. Nem tudott nemet mondani. 1941. június 26-án, Kassa esetén más a helyzet, ugyanis akkor nem kellett német elvárásoknak megfelelni. 22-én indult meg a Barbarossa hadművelet, Németország megtámadta a Szovjetuniót, négy nappal később történt a kassai bombázás. Ötven perccel később tájékoztatták Horthyt, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. A kormányzó talán egy percig sem gondolkozott azon, hogy a szovjeteknek milyen érdekük, céljuk fűződhetett ehhez. Háborús oknak tekintette, a kormány egy-két órán belül döntött arról, hogy a hadiállapotot ki kell hirdetni. Magyarország így lépett be a világháborúba. Itt felvetődnek kérdések. Először is az, hogy a Szovjetuniónak semmi érdeke sem volt Kassát bombázni. Valószínűleg az történt, hogy nem rajzolták át a térképeken az új határokat, Kassát csehszlovák városként mutatta a térkép, úgy vélték, hogy egy ellenséges várost bombáztak. Moszkvának nem volt érdeke Magyarországot belerángatni a konfliktusba, miközben a németek nyomultak az országuk belseje felé. Horthy ebbe nem gondolt bele, nem rendelt el vizsgálatot, megbízott a vezérkari főnökben, Werth Henrikben, aki németbarát katona volt. A németek 1941 júniusában nem kértek a magyar államtól katonai segítséget. Azt mondták, ha önkéntesen fölajánl Magyarország katonákat, azt elfogadják, mert tudták, hogyha kötelezik a magyarokat erre, akkor Magyarország újabb területi követelésekkel fog előállni. Németország azt remélte, hogy néhány hónapon belül legyőzik a Szovjetuniót, önbizalomban nem volt hiány német oldalon, emiatt sem tartottak igényt magyar segítségre. A magyar államnak nem voltak területi követelései a Szovjetunióval szemben, ez sem volt ok. A háromhatalmi egyezmény, amelyhez 1940 őszén csatlakozott Magyarország, egy defenzív szerződés volt, így nemzetközi jogi kötelezettségek miatt sem kellett a háborúba belépni. Tehát Horthyék kivárhattak volna, néhány hónap múlva, nem tudjuk, mikor, valószínűleg egy erőteljesebb német nyomás hatására kellett volna a háborúba belépnünk. Nem tudtunk volna kimaradni a háborúból, ez kétségtelen, de máskor és más körülmények között is bekövezhetett volna.
A megkésett, kudarcba fulladt kiugrási kísérlet mennyire írható Horthy számlájára?
Az egy dilettáns kivitelezésű próbálkozás volt. A hadsereg nagy többsége németbarátnak tekinthető, főleg a vezérkar. Horthy többször fogalmazott meg olyan bizalmas parancsot a korszak utolsó éveiben, sőt, erről rádióbeszédben is kifejtette álláspontját, hogy „el a kezekkel a hadseregtől”. Tisztában volt a problémával, de nem lépett föl erélyesen ellene. Nem volt közvetlen és rendszeres kapcsolatban a hadsereg felső vezetésével, csapatszemléken alig vett részt, átengedte ezt azoknak, akik egyre inkább elkötelezték magukat Németország irányába. Ez egy éveken át tartó folyamat volt, Horthy alig tett valamit, hogy a helyzetet a saját javára fordítsa. S az lett a kudarc egyik fő oka, hogy a hadsereg kihátrált mellőle. Magyarország megszállt ország volt, az államapparátus, a belügyminisztérium hivatalnokainak egy részét lecserélték, a főispánok közül is sokat, többségben németbarátok kerültek a helyükre. Ez is rontotta az átállás esélyeit. Horthy antibolsevizmusa is alapvető aspektusa ennek a problémának. Az utolsó pillanatban szánta rá magát arra, hogy Moszkvába küldjön egy fegyverszüneti küldöttséget, s az is megkérdőjelezhető, hogy mennyire volt ez a szándék őszinte a részéről. Rosszul volt megszövegezve a proklamáció, mert az a jövőre utalt, amikor fegyverszünetről volt benne szó, miközben azt már megkötötték október 11-én. Amikor 15-én beolvasták Horthy nevében a rádióban, akkor már megvolt, de ez nem volt kimondva. Horthy előbb tájékoztatta Veesenmayert, a német nagykövetet a döntéséről, mint a magyar kormányt. Úgy gondolkodott, hogy a „bajtársakat”, tehát Hitlert tájékoztatni kell… merthogy 1915-ben Olaszország úgy lépett be a háborúba, hogy elárulta a Monarchiát, a szövetségesét. Ilyen árulást ő nem fog elkövetni – gondolta. Amit a román fél elkövetett augusztus 23-án, az árulás volt az ő szemében: ilyet nem lehet csinálni, „nekünk becsületesnek kell lennünk”. Hitler és Sztálin között nem biztos, hogy a tisztességnek kellett volna dominálnia. Horthy részéről ez egy szép elv, bizonyos körülmények között rendben lenne, csakhogy 1944-ben egy ilyen szörnyű háború, tragédiasorozat, a holokauszt után, két totalitárius rendszer között őrlődő kis országnak miért kellene „becsületesnek” lennie, amikor ez a becsületesség az ország érdekeivel szemben állt. Horthy szerepét befolyásolta az is, hogy a németek elrabolták a még élő egyetlen gyermekét.
Ami a holokausztot illeti, a történettudomány nem dolgozik a „mi lett volna, ha” kategóriával. Mégis rákérdezek: ahogy a budapesti zsidóságot sikerült, nagyrészt, megmenteni, mi lett volna, ha Horthy valamilyen módon erélyesen fellép a vidéki zsidóság gettósítsa, majd elszállítása ellen? Netalán – fogalmazzak naivul – lemond, és világgá kiáltja a fenyegető szörnyűségeket?
A „mi lett volna, ha” – eléggé ingoványos talaj, bármivel kapcsolatban. Tény, hogy Horthy követelésére leálltak a deportálások július elején, ez érdeme a kormányzónak. Ebből következően azonban teljes joggal tehető fel a kérdés: miért nem tette meg korábban? A felelőssége már ebből is látszik. Horthy azért nem mondott le március 19. után, mert Hitler azt mondta neki 18-án, hogy ha Magyarország bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak, akkor kivonulnak a megszálló csapatok. A környezete is amellett érvelt, hogy maradjon a helyén, mert ez egy újabb lehetőség lehet „megmenteni” a nemzetet. Úgy vélte, a megszállás ideiglenes lesz, ezért nem szabad lemondania. Ezzel legitimálta a megszállást, és gyakorolta az államfői jogait, nem vonult passzivitásba. Nem költözött Kenderesre, nem is volt házi őrizetben, és az sem igaz, hogy a megszállásból következő sokk hatására összeomlott, s június végéig, amikor elkezdte követelni a deportálások leállítását, nem tudott érdemi döntéseket hozni. Pilátusként mosta a kezeit, hogy ő nem tehet erről, megszállás van, a németek akarják. Passzívan végignézte 440 ezer vidéki zsidó deportálását. Az auschwitzi jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülésének hatására intenzív nemzetközi tiltakozás indult be Magyarországgal szemben. Emiatt szakított Horthy az addigi politikai stratégiájával, amelynek a szuverenitás visszaszerzése volt a célja. Ezt akkor feladta és leállítatta a deportálásokat. Az addig történtekért egyértelműen felelős, ugyanis felléphetett volna korábban is, legalább megpróbálhatta volna. Tény, hogy legalábbis átmenetileg, megmentett 200 ezer zsidót. Október közepe, a nyilasok hatalomra jutása után ő ebből a szempontból már nem volt tényező.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

2013. április 13.

A néma színészet szolgálatában
Múlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele.
– Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak?
– Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki.
– Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság?
– Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot.
– Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez?
– Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza.
– Most min dolgozik a művész?
– Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta.
– Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak?
– Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak.
– Mit mulasztott el?
– Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés.
– Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége...
– Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek?
– Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden.
– Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell?
– Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn!
– A néma színészet szolgálatában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely).

2013. december 19.

Konferenciát tartottak Bánffy Miklós emlékére a budapesti Duna Palotában
Egész napos konferenciát rendezett Bánffy Miklós (1874–1950) író, politikus, rendező emlékére a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tegnap a budapesti Duna Palotában.
Bánffy Miklós magatartása és nézetei példaszerűen a közösség, a demokratikus életforma javát szolgálták, ennek ellenére évtizedeken át alig esett róla szó, nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem is hallották a nevét – hangsúlyozta Ács Margit író, az MMA elnökségi tagja köszöntőbeszédében. Hozzátette, ezért is van kiemelkedő jelentősége a „felfedező-konferenciának”, amellyel törleszteni lehet ezt az adósságot.
Bánffy Miklós számára a prózaíráshoz nélkülözhetetlen életforma, a napirendbe iktatott írás, olvasás és kapcsolattartás az irodalmi élettel nem adatott meg – hangzott el Szász László irodalomtörténész előadásában. Véleménye szerint „az egyik leggazdagabb erdélyi arisztokrata család képviselőjét a származás kényszerítő hatalma, az örökségként kapott nemzeti és közéleti felelőssége akadályozta meg abban, hogy a több művészeti területen megmutatkozó képességei közül a legfontosabbnak érzett önkifejezési lehetőségre, a prózaírásra fordítsa ideje jelentős részét”. Ebből következik, hogy egy nagy ívű prózaírói életmű megteremtése szempontjából Bánffy Miklós polgári foglalkozású írótársaihoz képest hátrányos helyzetű főúr volt – fogalmazott Szász László.
Bánffy Miklós Erdélyi történet című regényciklusa olyan művek környezetében látott napvilágot többek között, mint Márai Sándor Egy polgár vallomásai, Németh László Bűn, Szerb Antal Utas és holdvilág vagy éppen József Attila Eszmélet című verse – ismertette a regény megjelenésének körülményeit Boka Gábor irodalomtörténész. Mint mondta, Babits Mihály és Szerb Antal sosem tartották szépírói tehetségnek Bánffy Miklóst, írói álnevén Kisbán Miklóst. Németh László is hallgatott a trilógiáról és annak szerzőjéről. Az irodalomtörténész szavai szerint „Bánffy viszolygott a sematikus, ideologikus gondolkodásmódtól, a fekete-fehér képletektől, s ez a jellembeli szilárdság az alkotó egyént és a politikust is meghatározta”.
Szinetár Miklós rendező a konferencián bemutatta A nagyúr – gróf Bánffy Miklós című film részleteit, amelyet három részben vetít a közmédia. A kétórás portréfilm eredeti dokumentumok, vallomások segítségével állít emléket Bánffy Miklósnak, akit a filmben Huszti Péter színművész alakít. A dokumentumfilm egyik része az operaházban töltött időszakot mutatja be: Bánffy Miklóst 1912-ben az dalszínház és a Nemzeti Színház kormánybiztosává nevezték ki. Az ő működése alatt mutatták be az operaházban Bartók Béla két művét, A kékszakállú herceg várát és A csodálatos mandarint. A film foglalkozik emellett Bánffy Miklós külügyminiszteri tevékenységével, bemutatja karikatúráinak születését és az Erdélyi Helikonhoz fűződő kapcsolatát is. Szinetár azt is hangsúlyozta, hogy Bánffy Miklós és Klebelsberg Kunó nevéhez fűződik a Szegedi Szabadtéri Játékok terve is. Hozzátette: Bánffy Miklós talán azért nem kapta meg a neki járó elismerést, mert nem tartozott soha sehová. Regénye pedig olyan remekmű, amely a Háború és békéhez foghatóan ír le egy kort és környezetet – fűzte hozzá.
MTI
Erdély.ma

2014. március 19.

Beszélgetés Lezsák Sándorral
„Ragadjanak meg minden lehetőséget, hogy gyermekük magyarul tanulhasson”
Lezsák Sándor magyarországi költő, tanár, politikus, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója. 2006-tól az Országgyűlés fideszes alelnöke. Rengeteg magyarországi díjat és kitüntetést kapott, és több amerikai magyar irodalmi díj kitüntetettje is.
Lezsák Sándor és az alsósimándi születésű Galló Géza barátok voltak. Hogy ezen kívül még mi köti össze a két embert? Nézzük csak: Lezsák járt Ausztráliában Galló Gézánál, aki ellátogatott a lakiteleki Népfőiskolára, a magyar emigráció központjába, melyet Lezsák Sándor és felesége alapított a kilencvenes évek elején. Ugyanakkor Lezsák a Magyar Demokrata Fórum (MDF) egyik alapítója, Galló Géza pedig Melbourne-ben hozta lére az MDF-kört.
Kezdetben úgy volt, hogy a március 23-i Pécskára tervezett Galló Géza-emlék-rendezvényen Lezsák Sándor is részt vesz, de időközben változott a helyszín és időpont, így Lezsák Sándor nem tud jelen lenni, de ígérete szerint az aradi látogatást majd egy későbbi időpontban pótolja. Mi ennek ellenére elektronikus postai úton interjút készítettünk vele, megkértük, meséljen a Galló Gézával való kapcsolatáról, valamint irodalomról és politikáról is kérdeztük.
– 1979-ben Lakiteleken a Fiatal Írók találkozóját szerveztem többek között Illyés Gyula és Csoóri Sándor segítségével. A müncheni Nemzetőr főszerkesztője, Tollas Tibor nevezett el minket a „búvópatak nemzedéknek”. Az ő közvetítésével kerültem kapcsolatba Galló Géza bátyámmal és feleségével, Erzsikével is, akivel a mai napig levelezünk. Öröm számomra felidézni Géza bátyám példázatos személyiségét, nemzeti elkötelezettségét, bölcs derűjét.
– Tudom, Önnek szívügye az oktatás, hangsúlyosan foglalkoztatják a kis térségek iskolái. A pécskai születésű Klebelsberg Kunó szellemisége, az általa alkalmazott oktatásstratégia mennyiben tekinthető időszerűnek napjainkban? A határon túli magyar iskolák számára van-e biztató mondanivalója?
– Alapvető értékeit tekintve Klebelsberg Kunó szellemisége ma is időszerű. Például az egyik ilyen elve volt, hogy a gyerekek számára gyalogosan is elérhető távolságban legyen az iskola. Ez az elv sérült Magyarországon 2010 előtt, amikor is tíz év alatti kisgyermekek ezreit kényszerítették naponta zsúfolt tömegközlekedési eszközökön való utazásra, mert ily módon is eladhattak közoktatásból kivont iskolaépületeket az önkormányzatok.
Egy másik alapelve az volt, hogy az iskola ne csak oktasson, hanem neveljen is. Többször hangasúlyozta, hogy „a magyar oktatótól, kezdve a kis óvónőn fel az egyetemi tanárig” azt az egyet követeli meg, hogy „ne csak tanítsa, hanem szeresse a magyar gyermeket”. Ennek érdekében a tanító feladata nem merül ki pusztán a tananyag ismertetésében és megkövetelésében, hanem játékosságra, természetes viselkedésre, a közösségi normák elfogadására is rá kell vezetnie a tanulókat. A mai oktatáspolitika is ezt az elvet követte, amikor arról döntött, hogy a tanulókkal való foglalkozás idejét a kora délutáni órákra is kiterjeszti.
Az oktatás feladatainak szélesebb értelmezéséből fakadóan a miniszterségem alatt felépült iskolák nem csupán a közoktatást szolgálták, hanem a közművelődést is. Gazdakörök, olvasókörök, kórusok és zenekarok bázisai lettek az új iskolák. Ebben a közművelődési tevékenységben magától értetődően szerepet kap a helyi tanító is. „Nem úgy képzelem” – mondta, hogy „csak a tankötelezetteket oktassa, hanem a népnek igazi barátja, lelke legyen a tanító”. Klebelsberg 1928-ig 1500 népkönyvtárt létesített.
A határon túli magyarok számára csak azt üzenhetem, hogy ragadjanak meg minden lehetőséget, hogy gyermekük magyar tannyelvű oktatásban részesülhessen. Sok településen azért sorvad el a magyar iskola, mert a magyar szülők nem ide íratják be a gyermeküket. A mai határok nélküli Európában azok boldogulnak könnyebben, akik több nyelven is értenek, és beszélnek – azaz önmagukat fosztják meg távlati lehetőségektől, akik nem élnek az anyanyelvi oktatás igénybevételével.
– Hogyan fér meg az Ön életében egymás mellett a politika és az irodalom? Nem okoz egyfajta kettősséget?
– Sok-sok példát lehetne fölsorolni arra, hogy az irodalom hogyan formálja a politikát, és arra is van nem egy példázat, hogy a politika műveléséhez művészi érzékenység kell. Valószínűleg az lenne a nehezebb írói és költői feladat, hogy a politizáló író és költő művein ne lehessen érezni a szerző politikai állásfoglalását.
– 1988-ban jelent meg utolsó verseskötete, illetve egyetlen drámája, a Nyolcvan vödör levegő. Miért nem írt/publikált az óta?
– Ma is írok verset is, drámát is, ez mindaddig maradjon az íróasztalfiókban, amíg aktív lehetek a közéletben. Hogy meddig? Nem tudom. Lehet, hogy egyszer korelnök leszek a parlamentben, de az is lehet, hogy nem. Parlamenti munkám most erősen leköt, s amit a politikában nem tudok megoldani, azt versben, drámában próbálom megírni.
– Úgy tudjuk, valamilyen formában újra megalakult a Magyar Demokrata Fórum. Mennyiben tekinthető ez az Ön egykori pártja jogutódjának?
– Meg kell különböztetni a polgári jogi értelemben vett jogfolytonosságot a politikai-szellemiségi folytonosságtól. Egy párt alapítói hitvallását utólag a párt vezető testületei módosíthatják, de azt is megtehetik, hogy egyáltalán nem törődnek a pártalapítók eredeti céljaival. Amikor a Magyar Demokrata Fórumból kizárták az alapítókat – ráadásul a demokrácia szabályait megkerülve, a kisebbség zárta ki a többséget – akkor nyilvánvalóan megszűnt a korábbi, a lakiteleki szellemiség folytonossága. A hajdani MDF mai jogutóda olyan létező erőlködés, aminek semmi köze a 27 évvel ezelőtt elindított lakiteleki rendszerváltó mozgalom nézeteihez.
– Jövő hónapban választanak Magyarországon. Szavazhatnak a határokon kívül élő, állampolgárságot szerzett magyarok is. Milyen üzenete van számukra?
– A magyarországi törvények fölött álló Alaptörvény hangsúlyozza, hogy „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal. Ígérjük, hogy megőrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét”.
Erős meggyőződésem, hogy a szomszédos országokban élő őshonos magyarok érdekeit ma a Fidesz–KDNP pártszövetség szolgálja, ezért a szavazati joggal rendelkező, nem Magyarországon élő magyar állampolgárok számára innen csak azt lehet üzenni, hogy április 6-án szavazatukkal segítsék a Fidesz–KDNP kormányzásnak folytatását.
Takáts D. Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),



lapozás: 1-30 | 31-38




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998